Zsákmányolók és zsákmányaik

Ha valaki a távoli jövőben a magyar néprajz kutatástörténetének monografikus igényű összefoglalására fog vállalkozni, alighanem értelmezést, magyarázatot igénylő különösségnek: a diszciplina elméleti és módszertani apparátusának inkább lassú módosulásaiból, mint radikális átalakulásából logikailag le nem vezethető következetlenségnek fogja minősíteni, hogy a témákra felszabdalt etnográfusi érdeklődés bizonyos korszakokban (látszólag indokolatlanul, indokolhatatlanul) milyen nagy mértékben kitüntetett figyelmével, majd (szinte egyik napról a másikra, és érdemi indoklás nélkül) engedett a kutatói figyelem perifériára sodródni némely speciális foglalkozási ágakat, munkatevékenységeket. A kutatástörténet majdani búvárlója rá fog csodálkozni például arra, hogy Herman Ottó iránymutató kezdeményezése 1887-es megjelenésű halászati monográfiája után majd egy évszázadon át szinte-szinte a legfontosabb néprajzi témának minősült Magyarországon a természetes vízi halászat aprólékos bemutatása, miközben e foglalkozási ágnak az élelemtermelésben játszott szerepe (az ökológiai viszonyok megváltozása miatt) évtizedről évtizedre mind rohamosabban csökkent. Okkal-joggal persze azon is elcsodálkozhat, hogy a Herman által hatásosan kinyilvánított, Jankó János által a finnugor etnogenezist erősítő érvrendszerré formált a halászat = ősfoglalkozás elméleti megfontolásnak, mely a vadászatra, és más, nem termelő, hanem zsákmányoló: a flóra és a fauna táplálékul vagy nyersanyagul felkínálkozó javait egyszerűen kisajátító munkatevékenységre is vonatkozhatott volna, vajon miért csak az 1930-as években lett a vadászat, vadfogás, a növények és állatok, állati termékek gyűjtögetése mint néprajzi téma kutatását számottevően fellendítő-élénkítő hatása. Ahogy okkal-joggal csodálkozhat majd azon is, hogy ha már tudatosodott egy elméleti értékű evidencia, vajon miért marginalizálódott mégis néhány évtized elteltével a vadászat és az egyéb zsákmányoló munkatevékenységek iránti etnográfusi érdeklődés?