Városfejlődés a középkori Máramarosban

A máramarosi mezővárosok igazi különlegessége valójában abban állt, hogy a huszti uradalom és a hozzá tartozó öt máramarosi koronaváros: Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és Sziget a sóbányákkal együtt az 1514. évi dekrétum 3. cikkelye alapján – egyébként közismert módon – az elidegeníthetetlen királyi birtokok közé tartozott. Ezzel olyan illusztris társaságba kerültek, amelyben a nyolc szabad királyi város (Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Bártfa, Eperjes és Pest) és a hét alsó-magyarországi bányaváros mellett még néhány további fontos civitas (így például Esztergom, Székesfehérvár, Kolozsvár, vagy éppen Szeged) is benne volt. Azaz a máramarosi mezővárosokat – az elidegeníthetetlen királyi birtok mivoltjukból következően – a középkori magyar városfejlődés élvonalával helyezte a törvény egy csoportba, még ha ez nem is jelenti azt, hogy jogi értelemben, vagy jelentőségüket tekintve valóban egy szinten álltak volna a koronavárosok azokkal. Ez a nem teljesen szokványos helyzet több tényező együttes meglétének volt köszönhető. A városfejlődés lehetőségeit Máramarosban alapvetően a korai és a középkoron túl is sokáig fennálló királyi birtoklét, a kollektív kiváltságlevél, a német hospesek kezdeti jelenléte és sajátos joggyakorlata, valamint az összes közül a legfontosabb: a királyi sókamara és a sóbányászat, ezek mindenkori poltitikai jelentősége, erős gazdaság- és társadalomformáló jellege határozta meg. Természetesen a városfejlődésben máshol is szerepet játszó piaci viszonyok, a demográfiai tényezők (a viszonylagos népességkoncentráció), valamint a távolsági kereskedelem (esetünkben leginkább a sókereskedelem) jelentősége sem megvetendő ebből a szempontból, de magam úgy látom – még ha hordoz is magában veszélyeket egy ilyen kijelentés – hogy máramarosi mezővárosaink esetében ezeknek valamivel kevesebb szerep jutott, mint másutt.