Utolsó szalmaszál

Dr. Szabó Lajos taktaszadai lelkész a magyar református egyház jellegzetes alakja. Lelkipásztori szolgálata mellett egyháztörténetet tanított Sárospatakon, bekapcsolódott a néprajzi gyűjtőmozgalomba, s szépirodalmi munkásságot is kifejtett. Történeti érdeklődését jelzik kötetei: Czelder Márton működése a moldva-oláhországi első magyar református missioban (1941) Kassai kálvinista krónika 1644–1944 (1944), A vajdácskai kis Sion története (1945), Monda néki egy példázatot (1982). Folkloristaként legnagyobb teljesítménye a Taktaszadai mondák (1975) gyűjteménye, s munkatársa volt a Vallási néprajz (1991) című összefoglaló műnek. Több kiadatlan írása található a Sárospataki Református Kollégium tudományos gyűjteményeiben és a miskolci Hermán Ottó Múzeumban. Szellemi örökségének része Utolsó szalmaszál című önéletrajza, amely most hagyatékából nyilvánosságra kerül. Önéletírásának címéhez Nadányi Zoltántól kapott ötletet a szerző, aki Bessenyei György sorsáról írta: „aztán a toll után kapott: utolsó szalmaszál után”. Mert ha a kor gátat szab a közéleti cselekvésnek, akkor az írás segíthet önbecsülésünk, lelki tartásunk megőrzésében. Amikor a taktaszadai otthon csöndjében 1988 és 1990 között az önéletrajz megszületett, ilyen utolsó szalmaszálként kapaszkodott tollába egy nagy műveltségű lelkipásztor, hogy megírja a XX. század magánhistóriáját. Minthogy azonban életútja jeles állomásokon át vezetett, a köztörténet is megjelenik a visszatekintés lapjain. A szerző kora ifjúságától naplót vezetett, ez segítette abban, hogy idők múltán is konkrét lehessen, s hitelesen idézze meg nyolc évtized történéseit. Az 1908-ban született historikus a nagyszülői nemzedék bemutatásáig nyúl vissza az időben, így a 19. század második felének gömöri hétköznapjait is megismerjük. Ragályból viszi 1918-ban a kisfiút útja a sárospataki kollégiumba, amely tizenkét éven át volt nevelő dajkája. Papi szolgálatát ifjú káplánként 1930-ban kezdte meg Putnokon, 1933-ban pedig bodrogközi missziói lelkésznek nevezi ki a püspök. Szívós egyházi munkálkodása mellett Szabó Lajos papírra vetette tapasztalatait; a református sajtóban 1935-től rendszeresen jelentek meg írásai. 1938-ban az Országos Református Szeretetszövetség lelkészének hívják meg Budapestre, s közben ellátja Hajdú-Biharban a szociális tanácsadói tisztséget is. Egyike lett azoknak, akik írások sorában kendőzetlenül tárták föl a kor társadalmi valóságát. Szabó Lajos 1942 júniusától 1945 áprilisáig a kassai református gyülekezet lelkészeként szolgált, ott élte át a háború, a zsidóüldözés, a kiutasítás gyötrelmeit. Miután Kassáról elűzték, 1945 júniusában lépett be utolsó állomáshelyére, Taktaszadára. Az önéletrajz bőséggel foglalkozik az önkény éveinek egyházon belüli küzdelmeivel, de a lehangoló viszonyok között a szerző előtt „egy gazdagon áldott, tágas szép kapu” nyílt meg, s ezen át a néprajz szolgálatába léphetett. A sárospataki hagyományt követve az 1960-as években kezdte föltárni a Takta vidékének mérhetetlenül gazdag népi kincseit. Mondákat gyűjtött, kutatta az ősi hiedelemvilágot, megszólaltatta a múlt idők emlékeinek hiteles tanúit. Az Utolsó szalmaszál lapjairól egy rendíthetetlen hitű keresztyén lélek szól hozzánk. Az utókor helyreigazíthatja esetleges tévedéseit, túlzásait, de nem vonhatja kétségbe Szabó Lajos lírai hitelességét, művének erkölcsi értékét. Tanúvallomása árnyaltabbá teszi a képet, amelyet a XX. századról ki-ki magában őriz. Kováts Dániel