Notitia Hungariae Novae Historico Geographica. II.

A szövegkiadásunk második kötete négy dunántúli vármegyét – Sopron, Vas, Zala, Veszprém – foglal magába, vagyis Bél terveinek megfelelően a „dunántúli résszel” (Pars Transdanubiana) folytatjuk a vármegyeleírások kiadását. A most megjelenő négy leírás kapcsán azonban felmerülhet a kérdés az olvasóban – legalábbis a magyar olvasóban –, hogy egyáltalán szükség van-e ezek megjelentetésére, vagy hozhat-e valami újat a kiadásuk, amikor már mindegyiknek van magyar fordítása? A kérdésre sokszorosan igennel felelhetünk. Egyrészt a sorozatunk célja az, hogy eredeti szöveggel és azonos elvek szerint megjelentessük az összes olyan vármegyeleírást, amelyet Bél annak idején nem tudott kiadni, s ezáltal a Notitia hatalmas vállalkozását – ha az első, 1718-as tervezetet tekintjük, közel 300 év után – végre befejezhessük. Nyilvánvaló, hogy célkitűzésünk nem engedi meg, hogy a magyar ajkú közönség igényeinek megfelelően „válogassunk” a leírások között. Már csak azért sem, mert Sopron vármegye leírása kivételével a fordítások kiadói nem közölték az eredeti latin szöveget, holott egy olyan jelentős műnél, mint amilyen Bél Notitiája, fontos, hogy az eredeti szöveg is hozzáférhető, s ezáltal a fordítás ellenőrizhető legyen, nem beszélve arról, hogy csak így válik érthetővé és használhatóvá a mű a hajdani Hungária más nemzetei számára is. A Notitia ugyanis nem csak a magyarságé.
A kritikai kiadás szükségességére, illetve várható hasznára vonatkozó érveinket még hosszan lehet sorolni. Vas vármegye leírásának fordítása csak kivonatosan jelent meg; Vas és Zala leírásának fordításához nem készült mutató. Ezenkívül a kiadások készítői – Sopron vármegye leírásának kétnyelvű kiadását kivéve – még a legalapvetőbb forráskritikai, könyvészeti, szerzőségi kérdéseket sem tisztázták a leírásokkal kapcsolatban, vagy legalábbis ilyen megjegyzések csak nyomokban fedezhetők fel a gyér jegyzetekben, előszókban. Pedig nagy szükség lett volna a kritikai éberségre, mivel Vas, Zala és Veszprém vármegye leírása nem „szerzői” (azaz Bél által készített, vagy általa ellenőrzött, javított) kéziratokban, hanem általam „érseki” másolatnak nevezett kései kópiákban maradt fenn, vagyis a kéziratokat megvásárló Batthyány József kalocsai érsek készíttette őket, miután az eredeti, Bél özvegyétől megvásárolt kéziratok jelentős része a Dunán való szállításkor elázott és tönkrement. A három említett vármegyeleírás eredeti példányai biztosan a sérült kéziratok között voltak, mivel csak érseki másolatban maradtak fenn (csupán Veszprémnek maradt fent még egy másik, korai piszkozata egy másik gyűjteményben, amelyről még lesz szó). Az „érseki” másolatokra jellemző azonban, hogy igen sok hiba, elírás van bennük – részben bizonyára a másolt eredetiknek az elázás miatti rossz minősége, részben a másolók (legtöbbször lukafalvi Szarka Ferenc) hozzá nem értése folytán. Sajnos e hibákat legtöbbször a fordítások is „megörökölték”, mivel a fordítók láthatóan meg sem próbálták a sokszor egészen szembeszökő szövegromlásokat javítani, helyette a hibás változatot próbálták lefordítani, gyakran hajmeresztő eredménnyel. A hibák arra is intő példaként szolgálnak, hogy nem lehet a Notitia egy-egy részét fordítani úgy, hogy a magyarító nem mélyed el Bél szövevényes és igen sok egyedi vonást tükröző stílusában, akár úgy, hogy Bél több művét is átolvassa.