Márciusok Ferenc József Magyarországán

Nincs közösség ünnep nélkül.

Az ünnep a csoport kulturális emlékezetének legfontosabb szerveződési formája, amely ismétlődő rítusai segítségével felidézi azt a közös tudást, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mivégre is vagyunk ezen a világon.

A magyarul gondolkodók, beszélők – és önmagukra nemzetként tekintők – közösségének ilyen identitásformáló ünnepe: március 15.

A történettudomány pontosan kimutatja, hogy annak idején, 1848 tavaszán három helyszín – Pozsony, Bécs és Pest – forradalmi eseményeinek több napos, szoros és kölcsönös együttműködése kellett ahhoz, hogy a korszakfordító történelmi esemény – az emberi jogokat respektáló és a nemzeti modernizációt elindító új törvények alapelveinek elfogadása – megtörténjen. Ám egy esztendővel később, a dicsőséges tavaszi hadjárat kezdő pillanatában az önvédelmet irányító ideiglenes kormány, az Országos Honvédelmi Bizottmány a pesti március 15. megünneplését rendelte el. Felismerte ugyanis, hogy az elmúlt időszakban ez a nap emelkedett fel új, nemzeti szimbólumként, immár magába foglalva és fennen hirdetve a forradalmi tettek és az érte vívandó fegyveres harc minden célját és áldozatát.

Azután jött a leveretés iszonyú tragédiája. „Most tél van és csend és hó és halál” – zokogta a nemzet koszorús költője, Vörösmarty Mihály. Azt hitte, erre a télre már nem jöhet igazi tavasz – de szerencsére tévedett. Az ünnep a közösség titkaként átvészelte az elnyomatást, és táplálni tudta a „ha még egyszer azt üzeni…” reményét. 1867-től, a visszanyert szabadság légkörében pedig új virágzásnak indult, mert alkalmassá vált arra, hogy új idők új problémáinak adjon klasszikus kifejezési formát.

Mi a titok nyitja? Hogyan lehetséges, hogy ez az ünnep újabb korszakokban, mindig más körülmények között mégis képes lett arra, hogy az éppen ott és akkor élők vágyainak és törekvéseinek újra és újra érvényes keretet, mozgósító jelszavakat, értelmes tartalmat és lelkesítő érzelmeket adjon? Talán március 15. három olyan sajátossága okozza ezt, amely a Föld nevű bolygón boldogulni vágyó emberi lénynek mindig fontos kapaszkodót kínálhat. Az ünnep márciusi időpontja a tavasz misztériumához kapcsolódik, a természet és a növényvilág nagy újjászületéséhez az enyészet-tenyészet örök váltakozásában, újraélve az élet fölpezsdülésének univerzálisan lelkesítő élményvilágát. Azután az ünnep egykori szereplői révén az ifjúság mint cselekvő remény vetül elénk, a fiatalok akaratának teremtő megnyilvánulása az egész közösség számára létfontosságú változások kivívásában. És végül ott a cselekvés céljának egyetemes érvényessége: a szabadság, mint legalapvetőbb emberi jog – a döntés lehetősége önmagunkról és a csoportról, amelyhez tartozunk, vagyis az olyan közösség alkotásának lehetősége, amely dinamikus harmóniát teremt az individuum és a kollektívum egyaránt fontos, bár nem mindig ellentmondásmentes elvárásai között.

Azért ajánlom M. Lovas Krisztina szép és okos könyvét az olvasónak, mert arról olvashat benne, miképp ragyogja be a tavasz, az ifjúság és a szabadság reménye az ünneppé választott március 15. történetének minden lapját.

Csorba László