Kitaszítva

2012 decemberében a Magyar Országgyűlés január 19-ét a magyarországi németek elűzésének emléknapjává tette meg. A politikai elit ezzel átlépte a Rubicont, mert e második világháború utáni tragédia a hivatalos emlékezési kultúra integráns része lett. Hogy mekkora utat tett meg a politikai Magyarország, azt ez a döntés és Gonda Gábor könyvének összevetése tudatosítja igazán. A magyarországi németek második világháború utáni kényszermigrációja eddig az időpontig nemcsak, hogy nem képezte a nemzeti emlékezet részét, de a magyar történetírás számára is csak marginális jelentőséggel bírt. S „hivatalos” értelmezése mind a mai napig úgy fogalmazható meg plasztikusan, hogy a németség világháborús „bűnére” egy kemény, de jogos „bűnhődés”, vagyis az országból való kitoloncolásuk volt a legitim válasz. A rendszerváltozás egyik mellékzöngéje volt, hogy ezt a kérdést ugyan más összefüggésben értelmezték, de az a morbid megközelítés, hogy „mit vesztett Magyarország (!) a németek kitelepítésével” éppannyira szenzibilis az érintettekkel szemben mint hasznavehető a tudomány számára. A magyarországi németek 1945 utáni kényszermigrációja nem a második világháború lefolyásából adódó, a magyar politika elit quasi spontán akciója volt (Potsdam-legenda), hanem mélyebb gyökerekre, az 1930-as évekre nyúlt vissza. A Teleki Pál miniszterelnöksége alatt megtartott 1941- es népszámlálás már annak tükrében történt, hogy mely „német anyanyelvű” és/vagy „német nemzetiségű” állampolgárt lehet majd a háború után kitelepíteni. 1942-től – nem véletlenül a sztálingrádi vereség után – politikai szereplők már nyiltan felvetették a kollektív kiutasítás alternatíváját. Gonda Gábor intenzíven foglalkozik mindezzel valamint a Postdam-legenda tarthatatlanságával. A „mélyebb gyökér” nyilvánvaló, ha egy organikus folyamat végső mozzanataként értelmezzük a németek elűzését: Az 1918 után sok területen felfokozott asszimilációs politika, mely az ország etnikai homogenizációjára törekedett, valamennyi kisebbséget érintette. Egy bilaterális államközi szerződés az 1930-as években a magyarországi szerbeket kényszerítette optálásra, tehát a szerb öntudatú magyar állampolgárokat az ország önkéntes elhagyására. Ezután a zsidó származású polgárok tömeges diszkriminációja, vagyonelkobzása s deportálása következett, s végül nem sokkal rá a németek kollektív vagyonelkobzása s eltávolítása az országból. Politikai retorziók felhasználása kimondottan a „magyar elem” állítólagos hátrányának kiküszöbölésére szolgált, s mindezt a dichotómia hatásos, de hamis insztrumentáriuma szolgáltatta: itt az egoista, társadalmi pozíciókra törő kisebbség, ott az egzisztenciáját féltő „többségi” nemzet, itt a háborús bűnös, az „ország vesztét okozó”, áruló, megbízhatatlan, illojális kisebbség, amott a mindezt passzívan elszenvedő többség stb. A retorziók argumentatív metszéspontja „a hazával” illetve „a magyarsággal” szembeni hűtlenség volt. Gonda Gábor teljesen jogosan a magyar történelem részeként értékeli az eseményeket. Azért, mert a „vereség kultúrájának” (Hatos Pál) egy fontos részét képezte az új elit állásfoglalása a „német kérdésben”. A német kisebbséggel szembeni retorziósorozat volt azon kevés közös nevezők egyike, amely a politikai elitet és pártjait 1945 és 1948 között egy sorba állította. Méltán hangsúlyozza Gonda Gábor, hogy a kényszermigrációs politika „speciális magyar jegyei” a publikum számára a legkevésbé ismertek. Mik voltak ezek? Először is a dualizmus idején intézményesített s a Horthy-rezsim alatt tovább erőltetett nemzeti homogenitás programjának megvalósítása. A németek eltávolításával Magyarország 1948-ra gyakorlatilag „nemzetállam” lett. Ennek érdekében lett érintett nemcsak az akkor németek által lakott „civitas fidelissima”, hanem a ma is gyakorlatilag ismeretlen Nagynyárád község, vagy éppúgy a „hűségmozgalom” központjának számító Bonyhád, mint az erős Volksbund-közönséggel bíró Balf. További „magyar jegynek” számított a súlyos szociopolitikai kérdés, a földreform. Ezt a dualizmus idején mindvégig elodázott problémát a két háború közötti rezsim sem akarta megoldani. Ezt a történelmi örökséget 1945 után nemcsak a birtokos osztályok, hanem a német etnikai kisebbség rovására is rendezték. Gonda Gábor munkája számos konkrét bizonyítékkal szolgál arra, hogy a „német vagyon” kulcsszerepet játszott az elűzöttek kiválasztásában. S nem utolsó sorban Magyarország 1945-ben egy stigmatizált és legyőzött ország volt, amelynek konnacionális tagjait a határokon túl szintén diszkriminációk sorozata érte. „Az ugyanolyan az nem ugyanaz” elve alapján azonban a magyar politikai elit hivatalosan nem volt hajlandó egyenlőségjelet tenni a külföldi magyarajkú s a magyarországi németeket érintő folyamatok között. Amint Gonda Gábor kimutatja, a csehszlovákiai magyarok kiutasítása miatt Dél-Dunántúl falvaiban 1947-ben azért kerültek olyan német lakosok a kitelepítési listákra, akiknek egy évvel azelőtt még felmentést adtak, mert kellett a hely az újabb telepes csoportoknak. Gyakorlatilag alig ismertek a kényszermigráció következményei a mikroszinten, ezekre a szakirodalom sem szentelt mindeddig kellő figyelmet: szervezetlenség a lebonyolításban, erőszakosságok, fosztogatás, korrupció, a termelés megbénulása, ellátászavarok stb. Mindez azonban logikus, ha tekintetbe vesszük a kényszermigráció valamennyi hatását, mégpedig etnikai, kulturális, szociális, gazdasági, vallási és politikai vetületében. S a korabeli propagandával szemben a kényszermigrációk nem irtották ki a konfliktusokat, hanem újakat generáltak, hisz a németek helyére került új lakosok cseppet sem képeztek egy homogén csoportot, hanem a tiszamenti telepesek, a székelyek, a felvidékiek vagy a helyi régió magyar szegény agrárlakossága teljesen eltérő kulturális, mentális s szociális struktúrákat hoztak magukkal. Pontosan ezek az integrációs folyamatok, melyek bármiféle migráció integráns következményei, még valószínüleg számos meglepetést tartogatnak további kutatások számára. Gonda Gábort származása, személyes impressziói s egyetemi tanulmányai alatt nyert ismeretei kvalifikálták arra, hogy egy ilyen komplex témát árnyaltan, kellő távolságtartással, de mégis szenzibilisen dolgozzon fel. Komparativ szemlélete a hasonlóságok s különbségek tömkelegét tárja fel, s elemzésének központjában nem a struktúrák vagy az elit képviselői állnak, hanem a hétköznapi ember, aki cselekvője és elszenvedője a történelemnek. A mikroszint feltárásával olyan groteszk események is a történelem szerves részeivé válnak, mint pl. a balfi telepítések, ahol a Magyar Kommunista Párt által támogatott telepesek egy része korábbi nyilas zsidóőr volt, akik azokat a németeket űzték el, akik anno a zsidó munkaszolgálatosok sorsán könnyítettek. Gonda Gábor munkáját történészkollegái figyelmébe ajánlja azzal, hogy talán további feltáró munkákra ösztökél. Pars pro toto a magyarországi németek kényszermigrációjának eszmetörténeti-ideológiai feltárása még tényleg várat magára. Azonban a valódi címzettje e könyvnek a tágabb magyar közönség. Azt kívánjuk, hogy sokan olvassák el és vonják le a megfelelő tanulságokat a magyar történelemből a közös jelen s jövő érdekében. A kézirat olvasáskor Márai Sándor sorai jutottak eszembe: „Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk.”

Spannenberger Norbert

Lipcse, 2014 márciusa