Johann ​Nepomuk Ender (1793–1854), Thomas Ender (1793–1875) emlékkiállítás/Gedenkausstellung Johann Nepomuk Ender (1793–1854), Thomas Ender (1793–1875)

Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjtemény 2001. február–május/Kunstsammlung der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, Februar–Mai 2001

Az MTA Művészettörténeti Kutató Intézete kevés alkalmasabb feladatot találhatott volna magának, mint az Ender-ikerpár kiállításának megrendezése. Egyiküknek, Johann Nepomuk Endernek köszönhető többek között az Akadémia számos alapító tagjának portréja, az Akadémia allegóriája, (ma is használatban levő) címere-pecsétje – majdnem azt írtam: lógója. Ez a kép – pontosabban a Széchenyi István szorgalmazására a pecsétnyomó előzményéül szolgáló, Borúra derű című, 1831-ben készült olajfestmény – nemcsak viharfellegektől súlyos, hanem az allegorikus utalásoktól is. Hébé istennő, hasonló kéztartással, mint egy solymár, a tudomány serlegét tartja a tudásszomjas nemzetet (esetleg magát Széchenyit?) jelképező sas elé – Pallas Athénéhoz méltó, ám magyar címeres pajzsáról nem is beszélve. Nem kevésbé jelentésterhes ez a festmény, mint Ender másik műve, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum megrendelésére, ám ismét a Széchényi-család kontrollja alatt, Széchényi Ferencről néhány évvel korábban készített (1823), s amelyről Kazinczy némi iróniával így nyilatkozott: „el van halmozva a’ tudományok attribútumaival. A’ hős, felelevenedvén, ki nem tudna jönni ezen holmik rettenetes sokasága közzűl.”
A Borúra derűvel kapcsolatban mindazonáltal nem lenne helyénvaló az élcelődés, egyszerűen azért nem, mert kiváló kvalitású kép, a művész főműve, másrészt elfogadjuk, mert a Magyar Tudományos Akadémia alapításának autentikus dokumentuma. A maga nemében párdarabja egy másik allegóriának, Ferenczy István Pásztorlánykájának (1822), mely nemcsak a „szépmesterségek”, hanem egyszersmind a magyar képzőművészet kezdeteit is hivatva volt jelezni. Ferenczy volt az MTA első és sokáig egyetlen képzőművész tagja (a második Barabás Miklós, a harmadik id. Markó Károly), Johann Ender 1818-ban minden bizonnyal járt az ő római műtermében, ugyancsak Széchenyi kíséretében. És amit ezek a művészek allegorikusán próbálnak érzékeltetni, ugyanannak a tudománytörténeti paradigmaváltásnak a már érezhető előszele, mely annyira ellentmondásosan és mégis dinamikusan tükröződik a „Gründungszeit” különböző tudományelméleti dokumentumaiban. Ahhoz képest ugyanis, hogy az MTA 1827-es alapító törvénye „tudományok és szépmívességek”-ről beszél, két évtizeddel később már egyértelműen a Nyelvtudományi Osztályhoz tartoznak a „széptudományok”, azon belül is a képzőművészetek elmélete, a művészettörténet, de a széppróza és a költészet is, míg a Filozófiai Osztályhoz tartozik a „széptan”.
És ma mi a helyzet? Különösen, ha a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát sem hagyjuk figyelmen kívül?
Ilyen kérdésekre segít választ találni, vagy ehhez hasonlókat segít feltenni egy Ender-kiállítás. A másik iker, Thomas munkássága földrajzi, helytörténeti és műemléki kutatásokhoz szolgálhat forrásul, kettejük sorsának összehasonlító vizsgálata pedig – amire valószínűleg maguk sem gondoltak volna – akár alkotáspszichológiai, ikerkutatási stúdiumok sorát válthatná ki.