Heves megye 10–11. századi temetői

A szakmai köznyelvben csak „honfoglaló korpusz”-nak nevezett könyvsorozat ötödik kötete 2008 decemberében jött ki a nyomdából. A mai Heves megye eddig ismertté vált ötvenhét, e korból származó temetőjének anyagát adja közre, melyek többségét – ahogyan azt Révész László a bevezetőben írja – Szabó János Győző tárta fel. Nem véletlen tehát, hogy a művet is a korán elhunyt egri régész emlékének ajánlja a szerző. Az érmeket Kovács László az egyes lelőhelyeknél ismertette, az állatcsont-anyagot Vörös István külön fejezetben dolgozta fel. Kár, hogy az antropológusok neveit csak az egyes lelőhelyeknél ismerjük meg, pedig nincs belőlük olyan sok (Éry Kinga, Kiss Péterné, Lengyel Imre, Marcsik Antónia, Nemeskéri János, Pap Ildikó). A kötetben a települések alfabetikus sorrendjében következnek a lelőhelyek, ahol elsőként a lelőkörülményeket, majd a sírok és a bennük talált leletek leírását, végezetül az értékelést találjuk. Minden egyes lelőhely helyszínrajzát, a temetőtérképet, és az egyenkénti sírrajzokat is e szöveg közé illesztve közli a könyv. Esetenként fényképet is találunk a lelőhelyről, vagy egyes sírokról. A harmadik alfejezet az értékelés, ahol a temetőket életkor, nem, tájolás, a sírgödör formája, mérete és mélysége, a fektetés módja szerint, a leletanyagot pedig típusok (ételmelléklet, edény, ékszerek, ruhadíszek, pénzek, használati eszközök, fegyverek) szerint csoportosítva ismerteti a szerző, minden egyes lelettípust, jelenséget egyúttal kronológiai és regionális keretbe is helyezve. Ezt az alfejezetet az egyes lelettípusok elhelyezkedését mutató elemző temetőtérképek, leletfotók mellett az egyes lelettípusok kronológiai táblázatai egészítik ki, melyek különös értékei e kötetnek. Végezetül A keltezés című alfejezetben az ismereteket összefoglalja adja meg Révész László az adott temető használatának idejét. A jegyzeteket a lap alján, az irodalomjegyzéket a szócikk végén találjuk. A szöveg szerkezete a kötet egészében következetes, az illusztrációké már nem ennyire. Bizonyára a hosszú évtizedek alatt, sok kéz által készített rajzok okozzák, hogy egyes esetekben táblákba rendezve, „tömbösítve” találjuk a sírrajzokat, máskor viszont a szöveg közé illesztve jelennek meg. Kétségtelen hogy az olvasó számára az utóbbi a kényelmes és szép megoldás. Hasonló a helyzet a lelettáblákkal is, melyek mai szemmel és a mai technikai lehetőségek mellett kényelmesen elfértek volna a szöveg között is, az olvasót a lehető legkevesebb lapozgatásra kényszerítve. Mindettől függetlenül a kötet igen szép kivitelű, méltó a sorozathoz. A kötetben közölt jelentősebb temetők: Aldebrő-Mocsáros (34 sír, 2 hajfonatkorongpár); Dormánd, Hanyipuszta (16 sír, egy hajfonatkorongpár), Eger, Szépasszony-völgy (közel 80 sír, egy hajfonatkorong), Eger-Vár, a székesegyház temetője, Kál-Legelő (83 sír), Tiszanána, Cseh-tanya (32 sír), Újlőrincfalva-Magyarad (63 sír), Visonta, Felsőrét (77 sír), és az ötven temető közül ez az utóbbi egy tekinthető teljesen feltártnak. Nem tudni, hogy a Bartalos-gyűjteményben egykor volt, de már elveszett, Pásztóról származó leletek miért kerültek a kötetbe, hiszen nem Heves megyéből valók. Az persze nem lenne baj, ha csak őrzési helyük okán, de akkor a kötetben valahol említeni kellett volna, hogy több „idegen” lelet a Heves megyei gyűjteményekben nincs. Teljesen természetes, hogy a könyv értékelő fejezete a sorozat minden korábbi köteténél alaposabb, részletesebb. Révész László a korszak elkötelezett, nemzetközileg is elismert kutatója, egyik legavatottabb ismerője, számos jeles temető feltárója és több könyv szerzője. Ennélfogva az értékelő fejezet kivételesen gazdag és tartalmas: A 10–11. századi emlékanyag etnikumjelző szerepével kapcsolatos korábbi nézetek kritikája után – nem cáfolva a történeti források kavar, illetve besenyő népcsoportokra vonatkozó adatait – arra a végső következtetésre jut, hogy az eddigi leletek alapján a megye régészeti anyagában egyik etnikum tárgyi hagyatékát sem sikerült kimutatni. Révész László e könyvében is határozottan elutasítja a hazai régészetben oly gyakori, általa „vegyes érvelésnek” nevezett módszert, amikor egy emlékcsoport, jelesül a régészeti leletek hiányosságait a történeti forrásokból, sőt a helynévanyagból vett adatokkal próbálják kiegészíteni, áthidalni, sokszor átlépve a kronológiai korlátokat. Kerüli a találgatásokat, feltételezéseket, ezért csak a ténylegesen rendelkezésre álló anyag sok szempontú összetett vizsgálatát végezte el. Minden egyes tárgytípus tipokronológiai vizsgálatát kronológiai táblázatokban és térképeken is ábrázolta, majd ezeket összegezve a temetőket is kronológiai sorrendbe állította. Ennek eredményeként a 39 ilyen módon vizsgálható lelőhely közül mindössze hét esetében állapítható meg, hogy csak a 11. században létezett, a többi vagy kizárólag 10. századi, vagy az ezredforduló környékén volt használatban. Következésképpen a Heves megyei temetők három kronológiai csoportba sorolhatók: 10. sz. első kétharmada, 10–11. sz. fordulója, 11. század. A területi elosztást figyelembe véve a temetők zöme a Mátraalja dombos területein helyezkedik el, míg a Tiszához közel eső, időszakosan vízjárta területeket csak ritkásan szállták meg. Viszont itt találjuk az eddig ismert tarsolylemezeket, az övveretes és hajfonatkorongos temetkezéseket, valamint az összes nyugat-európai érmét is. Révész L. figyelemre méltó megjegyzése, hogy a Tisza bal partján, Szolnok megyében hasonló a helyzet, és ebből arra a következtetésre jut, hogy egy vagy két gazdag nemzetség telepedett meg ezen a területen. A leggazdagabb sírok elhelyezkedése alapján a vezető nemzetség szálláshelyét Heves város körzetében feltételezi.