Hétköznapok a polgári Magyarországon

„Mindenki egyért, egy mindenkiért.” Tizenhét esztendő óta uralja a História szerkesztőségét az elv. Tizenhét esztendő óta tart össze ötünket, az alapító szerkesztőket. Politikai rezsimek bomlottak, felépültek újak, pártok hanyatlottak, feltámadtak, s mi maradtunk együtt. Most eltávozott egyikünk, Vörös Károly. Letört egy darab belőlünk.
Sziporkázó szellem, meglepő gondolattársítások, szenvedélyes mindeniránt-érdeklődés. Az apró dolgok igézete. Páratlan forráskritikai-szakmai képzettség, már-már zabolátlan fantáziával párosulva. Ezek jellemezték. Ezek is jellemezték. Hogyan juthat valakinek eszébe, hogy egy hadsereg egyenruhája gombrajzolatainak leírásából, azok elemeiből a korszak közgondolkodásának értékrendjét, a napi embereket mozgató vezérelveket bontsa ki? Kérdeztük magunkat, hallgatva izgalomtól zaklatott fejtegetéseit. Hogy a korabeli fotókon a századforduló Duna-parti korzóján sétáló párok deréktartását, ruhafazonjait nézve, elképzelje és megjelenítse – sőt, rögvest be is mutassa – mozdulataikat, gesztusaikat. Miként azt Vörös Károly megtette. És előadása nyomán elszabadult bennünk is az igéző múlt szeretete, a bennünk feszülő vágy, hogy átélhessük, legalább gondolatban a másként megélt életet. (Hiszen mi más a történész jutalma? Elképzelheti, mily sokféle módon lehetett leélni az életet, e néhány évtizedet a Földön. S képzelheti, hogy ma is, lehetne tán másként is.) Azután már a magunk szórakoztatására sorjáztuk az ötleteket: hogyan figyelhették egymás mandzsettagombjait, tették a megjegyzéseket udvariasan üdvözölt ellenségeik feleségének növekvő farára, túlszínezett toalettjére. Mókázva igyekeztünk nemcsak utánozni dédapáink elképzelt járását, viselkedését, tekintetét, de felidézni a hírterjesztéseket, politikai és társasági pletykákat, melyek őket izgalomba hozták. Felemlegettük a korabeli napi- és hetilapok karcolatait, rajzait, ma már disznóságnak számító rigmusaikat. Melyeket annak idején kis füzeteikbe másoltak. Nőkről, szerelemről, miniszterek, bankárok visszaéléseiről, megesett cselédlányokról. S az önfeledt diskurzus végén a nagy elvi vita: vajon tudták-e úgy mozgatni fülüket, ahogy ezt a társaság nagy mókamestere, ő képes volt. Mert hogy ez is örökség a századforduló mimikai kultúrájából.