Az országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenység a középkorban

A kötet a középkori Magyarországon működő hiteleshelyek közül annak a négy intézménynek a tevékenységét tekinti át (boszniai székeskáptalan, budai társaskáptalan, fehérvári társaskáptalan, fehérvári keresztes konvent), melyeket a 16. század elején alkotó Verbőci István Hármaskönyve alapján már régóta országos hatáskörű intézményekként tartott számon a történeti kutatás. Mivel jórészt szokásjogi eredetű jelenségről van szó, ezért az országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenység megismeréséhez nélkülözhetetlen volt az említett intézmények valamennyi fennmaradt oklevelének feldolgozása: ez összességében mintegy 9000, nagyrészt kiadatlan, kézzel írott, latin nyelvű dokumentum áttekintését igényelte. Így lehetővé vált olyan alapvető kérdések körüljárása, mint: Mikor és mi célból jöttek létre az országos hatáskörű hiteleshelyek? Mik voltak ennek előzményei? A boszniai káptalan az 1498. évi törvények jóvoltából járhatott el a Magyar Királyság teljes területén, de mi a helyzet a másik három intézménnyel? Egyszerre nyerték el ezt a jogosítványt, vagy ha nem, akkor milyen sorrendben? Az ország egyazon földrajzi pontján, a középkori Székesfehérváron valóban két országos hatáskörű hiteleshely is tartósan tudott működni? Milyen ügyekben volt szükség arra, hogy egy-egy központi fekvésű közhitelű intézmény a vonzáskörzetét elhagyva az ország egy másik pontján működjön közre? Kik voltak a kedvezményezettek, és ők milyen sűrűn vették igénybe ezt a lehetőséget? Valóban az egész országra kiterjedt az országos hatáskörű hiteleshelyek tevékenysége? Egyáltalában hogyan hajtották végre ezeket az eljárásokat a napi gyakorlatban?
E kérdésekre ad választ a szerző a kutatásai során rögzített adatokat vizuálisan is bemutatva ebben a könyvben.