Az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság 10–11. századi temetői. I–II.

A magyar honfoglalás és államalapítás korának régészeti kutatása szempontjából alapvető fontosságú a rendelkezésre álló korabeli leletanyag közzététele. E téren sajnálatos módon rendkívül nagy az elmaradás, melyet e monográfiasorozat közreadásával kívánunk felszámolni. Különösen sok a fehér folt Erdély, a Partium és a Bánság 10–11. századi temetőinek és sírleleteinek ismerete terén, mely kiáltó módon nyilvánvalóvá vált az Erdély történetét feldolgozó monográfia három évtizeddel ezelőtti megjelenése nyomán. Mindezek ismeretében különösen örvendetes volt, hogy 14 évvel e kötet megjelenése előtt egy pályáján akkoriban induló fiatal erdélyi szakember céljául tűzte ki az említett területek régészeti forrásainak összegyűjtését. Gáli Erwin bukaresti egyetemi tanulmányai után 1999 tavaszán jelent meg Budapesten, tarsolyában a temesvár-csóka-erdei honfoglalás kori temető feldolgozásának kéziratával, amelyet egy magyar régészeti folyóirat számára közlésre ajánlott fel. Először Kiss Attilához, a Magyar Nemzeti Múzeum erdélyi születésű régészéhez vezette útja, aki érdeklődve és segítőkészen fogadta, de akinek váratlan halála megakadályozta a további kapcsolattartást és együttműködést. Gáli Erwin ezután 1999 őszén kereste fel Bóna István professzort a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, akinek érdeklődése életének és alkotóerejének utolsó fázisában (részben az 1996-os millenáris évforduló aktualitásának okán), ismét a honfoglaláskor felé fordult. Ezt mutatja, hogy 1998-ban még akadémiai székfoglalójának is honfoglalás kori témát választott: A magyarok és Európa a 9–10. században címmel. Bóna István az Erdély története című monográfia 1984-es megjelenését követően is rendszeresen figyelemmel kísérte az újabb leletek előkerülését, a régi és új erdélyi leletek sorsát, s személyes kapcsolatai révén is sok információ jutott el hozzá, de erdélyi utazásra életének utolsó évtizedében már nem vállalkozott. Mindezért kárpótolta azonban, hogy a rendszerváltás utáni oldottabb politikai légkörben a magyar–román ösztöndíjprogram keretében az Eötvös Loránd Tudományegyetemen több, a magyar honfoglaláskor és középkor régészetét és történetét hallgató erdélyi diák is megkezdhette egyetemi tanulmányait.
Bóna István tisztában volt azzal, hogy a 10. századi erdélyi honfoglalás kori leletek összegyűjtésére és monografikus feldolgozására csak a helyi viszonyokban jártas, a helyi múzeumokban dolgozó magyar és román kollégákat jól ismerő és velük együttműködő, jól képzett erdélyi kolléga képes. Éppen ezért – felismerve Gáli Erwin elkötelezettségét és meggyőződve tudásáról – arra biztatta őt, hogy jelentkezzék az ELTE Történettudományi Doktori Iskolájának Régészeti Programjára, és dolgozza fel az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság 10–11. századi temetkezéseiből előkerült leletanyagot. A doktori tanulmányok elkezdését a magyar–román kulturális csereegyezmény keretében elnyert ösztöndíj tette lehetővé.
Gáli Erwin a bukaresti egyetemen Radu Harhoiu tanítványaként alapos gyakorlati és elméleti képzést kapott, és magyarországi tanulmányai során hamarosan ismeretséget kötött és jó kapcsolatot alakított ki szinte valamennyi, a magyar honfoglalás kor régészetével foglalkozó kollégával és hallgatótársával. Az MTA Régészeti Intézetében Bálint Csanád, Benkő Elek, Kovács László és Takács Miklós, a Magyar Nemzeti Múzeumban Révész László, Mesterházy Károly és Fodor István folytattak vele rendszeres konzultációkat és támogatták kutatásait.