Az együttélés történelme

A Magyar Királyság már az államalapítás idején is – ahogy ezt ma mondanánk – multietnikus ország volt. Bizonyos népek már a honfoglalás előtt itt éltek a Kárpát-medencében, néhány a honfoglalókkal együtt érkezett, másokat pedig – mint például a szászokat is – később hívtak az országba. A középkorban a mindenkori uralkodók arra törekedtek, hogy az ország erős legyen, független maradjon, és az itt élő népek békében éljenek egymással, miközben a többséget a magyarok tették ki. A folyamatos fejlődésnek a középkorban a 150 éves török uralom vetett véget, majd 1686 után az ország etnikai összetétele is nagy mértékben megváltozott. A nemzetiségek közül a magyarok aránya csak az 1910-es népszámláláskor került túlsúlyba. Azonban ez a „többségi arány” is jórészt csak a magyar nacionalizmusnak, az asszimilációnak és a folyamatos magyarosítási törekvéseknek volt a következménye.

A XIX. és a XX. századi nacionalizmus és kommunizmus a Kárpát-medence nemzetiségeinek korábbi békés együttélésében tragikus változásokat hoztak. Szerencsére a mai Magyarországon a 13 elfogadott történelmi nemzetiség széleskörű nemzetiségi jogokkal bír.

Ez a 2020-ban a Magyar Nemzeti Levéltár által kiadott Az együttélés történelme: nemzetiségi kérdés Magyarországon című munka a 13 nemzetiség és a Magyarországon élő zsidók történetét feldolgozó sorozat első, bevezető tanulmánykötete. A kiadvány 13 tanulmányt tartalmaz, melyek a középkortól az 1989-es rendszerváltozásig dolgozzák fel az országban élő nemzeti és vallási kisebbségek történetét.

A honfoglalástól a XV. századig tartó időszakot az első tanulmány taglalja. Ebben a németek, a szlávok és a románok mellett a középkori királyság muzulmán és zsidó kisebbségéről is olvashatunk. A további tizenkét tanulmányban a török uralom utáni időszakot dolgozták fel, így ezekben a magyarországi német tematika is nagyobb hangsúlyt kapott. Olyan kérdésekre, hogy hogyan változott az ország kora újkori etnikai összetétele, hogy milyen volt ezeknek a nemzeti kisebbségeknek a magyarokkal való együttélés, illetve hogy hogyan alakult ki az ún. „hungarus-tudat” szintén választ kapunk. A XIX. század korszakai, így a reformkori magyar nyelvi nacionalizmus, a nemzetiségek 1848/49-es szabadságharchoz való viszonyulása, valamint a dualizmus előtti és utáni törekvéseik szintén nem maradnak érintetlenül. A XX. századi eseményeket az utolsó hat tanulmány dolgozza fel. Ezekben többek között a nemzetiségek helyzetéről, törekvéseiről és cselekvéseiről az első világháborúban, a trianoni békeszerződést követően, a két világháború között, a második világháború alatt és az azt követő időszakban is olvashatunk. A magyarországi német származású olvasóknak különösen érdekes lehet Ritter György tanulmánya. Ebben a menekülés, az elűzetés és a kényszermigráció tematikáját részleteiben ismerhetjük meg nemcsak a magyarországi németek, hanem a felvidéki magyarok és bukovinai székelyek, tehát a magyar telepesek kontextusában is.

Ezt a tanulmánykötetet mindazoknak ajánljuk, akiket érdekel a magyarországi nemzetiségek helyzete a középkortól a XX. századi rendszerváltozás korszakáig terjedő időszakból.