akadémia (körbejárás)

Az elmúlt száz év magyar történelme rendszerváltások sorozataként írható le. Ezek egyik jellegzetessége, hogy egy-egy új politikai kurzus egyben ideológiai tabula rasát is jelentett, és szellemi újrarendeződést eredményezett. A legtöbb kormányzat világnézetének megfelelő, határozottan ideologikus, szimbolikus politizálást folytatott. Ennek egyik eszköze a gazdaságilag és kulturálisan jelentős intézményeket irányító szereplők – miniszterek, államtitkárok, vállalat- és intézményvezetők, bíráló bizottságok stb. – rendszer- és kormányváltásokhoz kötődő, a szakmai szempontokat gyakran felülíró kinevezése; a sajtó kontrollja vagy éppen függetlenségének megszüntetése, ezáltal meghatározva a közbeszéd szabadságának fokát. Mindezeket ideológiailag definiált oktatáspolitika egészítheti ki, irányt szabva a tudástermelésnek. A szimbolikus politika leglátványosabb terepének ugyanakkor mindig is a kultúr- és emlékezetpolitika számított, amelyben a múlt óhatatlanul konstrukcióként jelenik meg; változó kulturális példaképekben, felállított–lebontott–újraemelt emlékművekben és (újra)konstruált történelmi emléknapokban manifesztálódik. Földes György történész megfogalmazásában a magyar történelem legutóbbi száz éve szinte folyamatos egyensúlyhiányként írható le, amelynek során az ismétlődő rendszerváltozások szellemi-ideológiai téren „nem centripetális, hanem centrifugális hatásokat” hoztak létre. Tehát nem egy közös irány felé haladó, hanem széttartó, egymással éles ideológiai ellentétben álló, nem érintkező világnézetek uralták a mindenkori kormányok által irányított kulturális szervezeteket. „Így vagy nem, vagy csak kínkeservek közepette került sor a nemzeti, társadalmi, kulturális minimumok megfogalmazására, a sorsközösség vállalására…”.