A moldvai magyar tájnyelv szótára. I/1.

A moldvai magyar tájnyelv szótára jórészt abból a nyelvi anyagból készült, amelyet kiterjedt nyelvföldrajzi kutatásaik során a kolozsvári nyelvészek és néprajzkutatók jegyeztek le a század közepén. Az 1949–1962 közötti gyűjtések tetemes nyelvi anyaga közben egyre gyarapodott az újabb kutatásokkal és publikációkkal, egyre több lett a tanszéki archívumban őrzött cédula és szöveg. És egyre nyomasztóbbá és sürgetőbbé vált a feladat, hogy a nagy elődök (Yrjö Wichmann, Csűry Bálint, Szabó T. Attila és Márton Gyula) szándékának megfelelően munkatársaim közreműködésével szótárrá szerkesszem ezt a nyelvi kincset. Ehhez nekem már nem kellett csángókutatóvá lennem, a feldolgozásban nyugodtan támaszkodhattam az elődöknél nemkülönben jeles tanítványaimra. Ennek a tájnyelvnek a katolikus vallású beszélői, akikre az elmúlt kétszázötven évben a csángó név ragadt, közel nyolcszáz éve élnek Moldvában. A Kárpát-medencei magyar nyelvterületen kívül fekvő nyelvi sziget mint zárvány őrizte a múlt nyelvi kincseit, reliktumait, örökölt mezőségi és székely jellegét, és közben az ott beszélt román nyelv egyre erőteljesebb hatása alá került. A felgyorsult nyelvi folyamatokban a régió nagymértékben szórványosodott, keveredett és változott. A hozzánk közelebbi történelmi időben, különösen a 20. században, a nyelvcsere és a fokozódó asszimilációs nyomás révén a magyarul beszélők száma rohamosan fogyatkozott. Attól lehet tartani, hogy ez a szótár egy eltűnő magyar nyelvváltozat szókincsét örökíti meg.

(A szerkesztő)