A Magyar Kamara és a királyi pénzügyigazgatás fejlődése Mohács után 1528–1686

Egy olyan kötetet tarthat az olvasó a kezében, amelynek kézirata harminc évet várt a kiadásra. Ugyanis a Magyar Országos Levéltár nem csak a történeti források őrzését tekinti feladatának; hanem a kutatók munkájának segítését is a források kiadásával és segédletek készítésével. 

Nagy István 1984-ben védte meg akadémiai doktori értekezését a Magyar Kamara 1526-1686 közötti időszakáról. Ez önálló munkaként nem jelent meg. Csupán egy rövidített változata látott napvilágot, melyet a szerző F. Kiss Erzsébettel közösen készített el A Magyar Kamara és egyéb kincstári szervek (A Magyar Országos Levéltár kiadványai; 1. Levéltári leltárak; 9.) bevezetőjében. Ennek ellenére több kutató munkájának alapjává vált. Így 2014-ben az Országos Levéltár úgy döntött, hogy a NKA pályázati támogatást a disszertáció kéziratos változatának önálló munkaként való megjelentetésére fordítja.

Le kell szögeznünk, hogy jelen kötet kéziratos formája harminc évvel ezelőtt hiánypótló munkának számított, mára azonban néhány megállapítása idejét múlttá vált. Ezért a szerkesztő a kötet végén közre adja a legújabb kutatások bibliográfiáját is. Az olvasót ezen kívül a pontosan szerkesztett lábjegyzetek is segítik abban, hogy az adott témában, résztémákban kedve szerint mélyebben is elmerüljön.

A jelen könyvismertetés megírásakor a szerző nem törekedett a kötet részletes bemutatására. Legfontosabb célkitűzésként azt határozta meg, hogy betekintést nyújtson a szerző által kutatott szegmensbe, felkeltve ezzel az olvasó figyelmét a témára és a kötet teljes tartalmára.

A mű klasszikus hivataltörténeti munka. A szerző először az újkori állami pénzügyigazgatás kialakulását vázolja Európában. Erre azért van szükség, mert az európai fejlődés általános jellegzetességei már a Mohács előtti magyar pénzügyigazgatásban is észrevehetők. Az alapvető fogalmak és fejlődési minták ismertetése után a szerző rátér a Mohács utáni politikai változásokra és pénzügyigazgatásra.

Felhívja a figyelmünket arra, hogy miután Buda török kézre került a királyi Magyarország a Habsburgok által kormányzott birodalom részévé vált egy új korszak vette kezdetét a magyar államigazgatás és azon belül is a pénzügyigazgatás fejlődésében. Mivel a Habsburg Birodalom életét a Bécsben működő központi igazgatási szervezet irányította és ez a szervezet kiterjesztette befolyását a birodalom egyes részeire is, így elkerülhetetlené vált, hogy a magyar állam- és pénzügyigazgatás felé emelkedjen. A Habsburg uralkodó a legtöbb európai államhoz hasonlóan az igazgatás korszerűsítésére törekedett. A korszerűsítés egyik fontos mozzanata pedig a központosítás volt. Vagyis központi hatósági szervek felállítása és az egyes országok, tartományok szervei felé való helyezése. A végső cél pedig az abszolút monarchia megteremtése. Ezért 1527-ben I. Ferdinánd pénzügyigazgatási reformot hajtott végre, melynek keretében létrejött a Magyar Kamara. Mindenképpen ki kell emelnünk, hogy a Kamara felállításánál I. Ferdinánd figyelembe vette a korábbi magyar pénzügyigazgatási hagyományokat és azok egy részét megtartotta és beolvasztotta az általa létrehozott szervezetbe.

A Magyar Kamara feladatkörébe elsősorban a királyi javak és a felségjogon alapuló jövedelmek kezelése, s az e javakból származó bevételek felhasználása tartozott. Vagyis az 1526 előtti királyi kincstartóság és a budai királyi udvarbírói hivatal hatáskörét örökölte. A szerző a továbbiakban elsősorban azokkal a kamarai feladatokkal foglalkozik, amelyek szorosan a királyi- és felségjövedelmek kezeléséhez, a jövedelmek átvételéhez, a számadások ellenőrzéséhez kapcsolódnak. E feladatok közé tartozik a birtokjogi és birtokigazgatási teendők, a bánya- és sóügy, a harmincadügyek, a Kamara egyházi jellegű feladatköre az egyházi tized használata. Ezek után tárgyalja csak a szerző a nem felségjövedelemnek minősülő adó ügyét, amelyet a Magyar Kamara a rendekkel együtt közösen intézett. A kötet második részében pedig a Magyar Kamara közigazgatási teendőire, szervezetének és ügyvitelének ismertetésére tér ki a szerző.

A monográfia első részében a szerző a következő kérdésekre keresi a választ. Hogyan sikerült a királyi Magyarországnak előbbre lépni a pénzügyek jobb megszervezésében, a pénzügyigazgatás központosításában. Hogyan hatottak erre a folyamatra a már említett politikai tényezők, mégpedig a bécsi összbirodalmi irányzat, a magyar függetlenségi törekvések, a központi hatalom és a rendiség politikai harcai, s végül a török terjeszkedés elleni állandó katonai készenlét.

A kötet, mint már említettem hivataltörténeti munka. Ennek ellenére a nyelvezet nem száraz, a szerző leírásai információbőségük ellenére se válnak unalmassá. Könnyen érthető és követhető. A Magyar Kamara valamennyi hatáskörének ismertetésénél példákkal is segíti az adott probléma vagy feladatkör megértését, melyek közül néhány kimondottan szórakoztató is.   

„A legkirívóbb eset a korszak erőszakolt birtokelkobzási akciói közül a dúsgazdag Illésházy István ellen indított hűtlenségi per volt. Illésházy és neje a kincstártól 1575-ben zálogba vette Szentgyörgy és Bazin mezővárosokat, amelyek háramlás révén jutottak a királyi kincstár birtokába. A zálogba vetést 1581-ben 1601-ig hosszabbították meg. A két város azonban 1598. szeptember 5-én, bizonyos összegek felajánlása ellenében, a Magyar Kancelláriától, illetve a Bécsi Udvari Kamarától engedélylevelet eszközölt ki magának, amelynek értelmében a zálogösszeg kifizetésével felszabadíthatta magát a zálogszerződés idejének (1601) lejárta előtt Illésházy zálogbirtoklása alól. A kiváltás után a két város tíz évig maga élvezhette a földesúri jövedelmeket. Az engedélylevél azt is kilátásba helyezte, hogy a két város, Modorhoz hasonlóan, többé el nem zálogosítható királyi peculium lesz.

Az engedélylevél kiadása után a Magyar Kamara azzal az ürüggyel, hogy Illésházy nem tett eleget hadiszállítási kötelezettségeinek, 1599-ben a zálogszerződést felmondta. Illésházy ezt a Magyar Kamarához intézett nyilatkozatában törvénytelennek minősítette. Nyilvánosan törvénysértéssel vádolta meg az uralkodót, mert az a jobbágyi községnek számító két mezővárosnak zálogadományt juttatott, jóllehet azt tiltották a törvények. Válaszul az udvari körök felségsértési pert akasztottak a nyakába, fej- és jószágvesztésre ítélték. Amint tudjuk, Illésházy 1603-ban külföldre menekült az ítélet következményei elől, hatalmas vagyonát 1604-1605-ben lefoglalták.” (29. o.)