A lehetelen megkísértése

A cím nincs igazán ellentmondásban a kötet tartalmával: az MTA BTK Művészettörténeti Intézet főmunkatársa arra a valóban nehéz feladatra vállalkozott, hogy áttekintse és értékelje a kortárs magyar művészet egyik megkerülhetetlen vonulatát, az utóbbi évtizedekben pályára lépett nőművészek tevékenységét. Tatai Erzsébet, a határozott ítéleteivel, empatikus hajlamaival és érzékeny elemzéseivel egyaránt jellemezhető művészettörténész, összegyűjtött  tanulmányaiban és kritikáiban többféle szempontot és módszert (a művészetszociológiai megközelítéstől az ikonográfiáig) felhasználva követi végig a történetet a röviddel a rendszerváltás előtt indulóktól a mindegyre jelentkező újabb generációkig. Könyve egy folyamat feltérképezése és krónikája, egyben lényeges hozzájárulás a női identitás társadalmi és művészeti megnyilvánulásának jobb megértéséhez.

Tatai Erzsébet művészettörténész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Művészettörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa. Fő kutatási területe a kortárs és modern magyar művészet, a vizuális kultúra és a feminizmus. Vezetője volt a Bartók 32 Galériának, majd a Műcsarnok Kiállítási Osztályának. Több mint 200 tanulmányt és cikket publikált, tanulmányköteteket szerkesztett. Tanított az ELTE-n, a MOME-n, a Képzőművészeti Egyetemen, jelenleg a Budapesti Metropolitan Egyetem docense. Könyvei: Művészettörténeti ismeretek (2002), Neokonceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes években (2005), Mondd, hogy szeretsz… Koronczi Endréről (2013), Marianne Csáky (2014).

„A megfigyelő kitüntetett helye, objektívnek feltüntetett »isteni« nézőpontja nem más, mint a gyarmatosító hatalom pozíciója, ahonnan nézve a távoli kisebb és jelentéktelen.”

(Talán-térben. Csáky Marianne kiállításáról)

„Fajgerné Dudás Andrea képein (…) igazán az borzolhatja a kedélyeket, hogy a művész nem hajlandó behódolni a szépségkultusznak, a szépségiparnak és a szépségvallásnak: kövér, meztelen testét bátran – igaz, festészeten átszűrve – közszemlére teszi, arcvonásait nem kozmetikázza, épp ellenkezőleg, inkább megkeményíti.”

(Lilith örökösei. Fajgerné Dudás Andrea: Gyere keblemre!)

„Eperjesi Ágnes a háziasszonyok örök igazságából indult ki (…) Mindig lesz friss szennyes című kiállításán. (…) Feminista kritikája finoman ironikus: háziasszonyt játszik, a háztartási munkát pedig művészetté avatja. Ami keveredik, nem vegyül – áll a színes, mosásra váró, halomba rakott ingecskék sematikus képei alatt, ironizálva e természettudományos bölcsességnek feltüntetett közhelyen.”

(Női stratégiák a kortárs magyar képzőművészetben)

„Ahogyan Imre Mariann a fallal, a házzal foglalkozik, a régről kiosztott női szerep egy szegmensét mutatja meg. Elég a nőnek a házban elfoglalt helyére utalni, de tágabb értelmű metaforával is szólva: a női princípium tartja egybe az építményt, nélküle »összedőlne a ház«”.

(A lehetetlen megkísértése. Imre Mariann munkáiról)