A középkori Keresztúr-Szék régészeti topográfiája

Egy erdélyi magyarlakta vidék, a székely Keresztúr-szék régészeti topográfiai leírásával és az erre épülő, történeti szemléletű elemzéssel kötetünk a középkori Kelet-Erdély, ezen belül a Székelyföld településtörténetének jobb megismeréséhez kíván hozzájárulni.
A feldolgozásra kiszemelt terület településtörténeti szempontból különösen izgalmas helyen, a középkori Fehér és Küküllő megye, valamint a szász és székely szállásterület (Segesvár-, illetve Udvarhely-szék) találkozásánál fekszik, ezért már a kutatás legelején úgy tűnt, hogy a várható eredmények túlmutatnak a lokális kereteken. Itt – az őskortól a népvándorlás kora végéig terjedő időszak bemutatása mellett – mindenekelőtt azokra a megfigyelésekre utalok, melyek az Árpád-kori vármegyék magyarsága, a több lépcsőben Erdélybe áthelyezett székelyek és a 12–13. századtól beköltöztetett szászok településtörténetére, e telepítések meglehetősen bonyolult kölcsönhatására, valamint az évszázadok során kialakult különböző jellegű kapcsolatokra vonatkoznak.
A Székelyföld DNy-i peremén fekvő Keresztúr-szék mintegy 550 km²-es területe a késő középkorban Udvarhely-székhez, a legjelentősebb székely székhez (korabeli szóhasználattal: anyaszékhez) tartozott Keresztúr fiúszék néven, annak területi alegységét képezte. Az 1876–1877. évi megyerendezés után területünk Udvarhely vármegye székelykeresztúri járásává vált. Viszonylagos önállóságát ideig-óráig még a második világháború utáni Romániában is megőrizte: 1952-től 1968-ig Maros-Magyar Autonóm Tartomány keresztúri rajonjaként szerepelt. Sorsát az 1968-as közigazgatási átszervezés pecsételte meg, amikor is kettéosztották. Törzsterülete 28 településsel az ekkor megszervezett Hargita megyéhez került, míg ÉNy-i harmadát 9 faluval Maros megyéhez csatolták.