A költői kép szemiotikai és irányzati vizsgálata a két világháború közti magyar költészetben

Szemiotikai ​vizsgálódást végezni a hermeneutika, kognitív nyelvészet dominanciájának korszakában többszörösen is kockázatos vállalkozás. Ennek egyik oka az, hogy a költői kép elszakíthatatlan a nyelv, a szóvég, a műalkotás, az irodalmiság és más olyan fogalmaktól, amelyek kritikai újragondolása nyugati kultúrákban már négy évtizede megindult, akkor tehát, amikor nálunk e fogalmak strukturalista kidolgozása még csak elkezdődött. Másik oka a XX. század természettudományos optimizmusának szellemében formálódott nyelv- és irodalomszemiotika elméleti egyoldalúsága és módszertani merevsége, a jeltudománynak a szemantikára, esetleg a szintaktika és a szemantika együttesére való korlátozása, és a pragmatika teljes mellőzése vagy külsőleges kezelése. Tanulmányomban egy pragmatikai alapvetésű nyelvszemiotika felvázolásával próbálkoztam meg. Ehhez a nyelvi jelviszonyból indultam ki, mert így a mindenkori jelhasználó szerepe is kihangsúlyozható, s a nyitottság és a folyamatosság elve jelenti a perspektívát. Ebben az összefüggésben a jel olyan kulturális képződmény, amely a nyelvhasználatban jön létre és formálódik, s benne tudat és tárgyszerűség ötvöződik. A pragmatikai alapozás másik újdonsága, hogy a nyelvi jelnek nemcsak a jelentésbeli, hanem a jelölési funkciójával is számoltam, és az irányzati képtipológiák összeállításakor levontam az ebből adódó képelméleti következményeket.