A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros

Ennek ​a könyvnek a főszereplői nem politikusok, politikai elitek és intézmények, hanem az átlagemberek: a fővárost vagy az apró falvakat hátrahagyott bevándorlók, a csillogó belváros és a barakktáborok lakói, párválasztás vagy éppen válás előtt álló férfiak és nők, szomszédjukkal perlekedő vagy magzatelhajtó asszonyok, rakoncátlan gyermekek, kocsmatöltelékek és az előkelő szálló vendégei, jampecok és rendőrök, koldusok és hivatalnokok, titkos kéjnők és úri frankák.
Mitológiai példák óta foglalkoztatja az emberek fantáziáját, hogyan lehet a semmiből várost, a pusztából civilizációt teremteni. Sztálinvárosnak kellett volna lennie a legszocialistább városnak Magyarországon, lakóinak a legszocialistább embereknek a szocialista államban. Egyúttal a település szimbolizálta a kaput a Régi és az Új, a Jó és a Rossz között, talán ezért is gondoltak sokan, hogy az, aki belépett ezen a kapun, felhagyott minden reménnyel. Joggal merül fel a kérdés, hogy az állam szinte mindent meghatározni szándékozó törekvéseivel szemben miként voltak képesek megőrizni a város lakói viszonylagos szabadságukat és autonómiájukat, ami minden normatív rendszerre hivatkozó uralmi rendszerben alapvető kérdés. Sztálinváros lakóinak történetén keresztül nemcsak a szocializmus mindennapokra gyakorolt hatása, hanem a diktatúra határai, az embereknek a hatalommal szembeni önfejűsége is érthetőbbé válhat. Azok a határok, amelyek az emberek mindennapjainak és életformájának keretét adják akkor is, mikor belépnek egy számukra újfajta életformát jelképező kapun, mint amilyen ez a város volt.